2013. március 7., csütörtök

Lylia Bloom: Ellopott életek

Fülszöveg:
Te mit tennél, ha a nővéred eltűnne?
Mit tennél, ha mindenki csak a vállát vonogatná, mert szerintük egyszerűen lelépett?
Nincs senki, aki segítsen, senki, akire számíthatnál…

Emma kénytelen egyedül a nővére keresésére indulni a budapesti éjszakában. Nem tudja, mi vár rá és nem számol a következményekkel, csak egy cél lebeg a szeme előtt: megtalálni Alexát, aki mindenkinél fontosabb neki.

Te mit tennél, ha úgy éreznéd, megfojt az otthonod?
Mit tennél, ha nem akarnál egy unalmas melóhelyen gürcölni vagy értelmetlen dolgokat tanulni?
A könnyebb út sokkal vonzóbb…

Olivér nem akar beállni a sorba. Gyorsan jött pénzre és kötöttségek nélküli életre vágyik. De a könnyebb út sem zökkenőmentes, ráadásul távol áll a helyestől.

Találkozásuk menekülést jelenthet; valóságos és átvitt értelemben is.
Emma képes megbízni egy ismeretlenben, amikor már úgy érzi, nincs kiút a pokolból?
És Olivér hajlandó felismerni, hogy az életben fontosabb dolgok is vannak a jólétnél?


A könyvről:
Nagy megtiszteltetés ért nemrégiben... Olyan, amelyben eddig még sohasem volt részem: Lylia Bloom, egy kezdő írópalánta rám bízta a féltve őrzött kéziratát, a történetét, amelyet hatalmas lelkesedéssel, hittel és reménnyel vetett papírra, azért, hogy elolvassam és elmondjam róla a véleményemet...

Tényleg, valóban megtisztelő mindez, ugyanakkor hatalmas felelősség is... Hiszen tudom, látom, hogy árgus szemmel vizslatja minden szavamat, várja, hogy mire hogyan reagálok, tőlem vár lelkesítést és biztatást, ugyanakkor kritikát, hibákat és támpontokat vár tőlem...

Szerencsére azt kell mondanom: szerencsém volt és könnyű dolgom. Az alapötlet ugyanis remek, a stílusmód élvezetes, a karakterek szerethetők.

A történet nem egy lányregény, sőt, igen kemény témákat érint. 
A középpontban egy érettségi előtt álló 18 éves lány áll: Emma, aki egyik napról a másikra elveszíti nővérét, Alexát. Szinte szó szerint. A lány ugyanis elmegy bulizni, de másnap nem jön haza. A szülők azt hiszik, egyszerűen lelépett, de Emma tudja, hogy valami nagy gond van. Egyszemélyes nyomozásba kezd, és hamarosan Alexa nyomára akad...bár ne így lenne..
Olivér érettségi után a szülei nyakán élősködik, teng-leng, nem találja a helyét, egyik buliból a másikba veti bele magát. Mígnem egy nap ultimátumot kap az apjától és kénytelen a saját lábára állni. Csakhogy rossz irányba kanyarodik: rossz társaságba, illegális, veszélyes ügyletekbe keveredik. Mígnem meg nem ismer egy lányt....
Bárki láthatja a leírásból: a történet igazából két szálon fut: egyrészt van Emma sztorija, amelyben a nővérét keresi, és Olivéré, aki gyakorlatilag saját magát...Aztán a két szál lassan, fájdalmasan összekapcsolódik, szinte észrevétlenül eggyé fonódik. 

Jól kigondolt történet ez, megrázó, könnyfakasztó részekkel, átgondolt, megfontolt szerkesztéssel. 

Voltak annyira megkapó részek, amelyek annyira a lelkembe vágtak, annyira letaglóztak, potyogtak a könnyeim...és gyerekként zokogtam volna, ha Lylia tovább nyújtja, tovább fokozza, belemerül teljesen ebbe a fájdalomba, hogy minket, olvasókat is magával rántson. Tudom, ez halálosan nehéz lehet... szinte azonosulni kell a szereplőnkkel, belebújni a bőrébe, mindent érezni, amit ő érez, fájni ott, ahol neki fáj.... nem könnyű... De azt hiszem muszáj. Muszáj mindezt megtenni egy írónak azért, hogy a szereplője valóságos legyen, hogy az olvasó átélje mindazt, amit ő. Mert ezt teszi. Ezt tesszük...Azonosulunk és mindent tudni akarunk...

És ahogy egy jól ismert író elmondta egyszer: minél jobban, minél többet szenved egy szereplő, annál jobban szereti őt az Olvasó!
Ez így van! Szenvedjen hát! :) (bocsánat! :))

A két szereplő találkozása szívbemarkoló. Minden alkalommal... számomra az életre szóló szerelem érzése nem jött el ugyan, de értem és megértem az egymásba kapaszkodásukat, a támasz keresését és megtalálását. És néha, amikor valaki ilyen szorult helyzetben, ilyen sorsban részesül, ez talán még fontosabb, még sorsszerűbb...még erőteljesebb kötelék...

A történet végi akciójelenet eseménydús, izgalmas, kissé talán túl gyors lefolyású. Lyliának kifejtettem már ezirányú véleményemet és javaslataimat, azt tanácsoltam, hogy a saját véleményünket és előítéleteinket nem minden esetben kifizetődő belevinni a történetünkbe...Néha bízni kell, változtatni kell, formálódni kell. Aszerint, ahogy a történet megköveteli...
Karakterek:
A karakterek megformálása tökéletes, szerettem, hogy Olivérnél Lylia nyelvezetet vált, több a köznyelvi dolog, néha trágárság - tudom, nem Mindenki szereti ezt, de néha a történet megköveteli, hogy éljünk a nyelv adta lehetőségekkel, a szlenggel vagy argóval - ettől váltik igazán hitelessé az adott szerep. Ettől lesz valóságos személyiség, a történetünk szereplője.

Emma alakja is szerethető, könnyű azonosulni, hasonulni vele, az őt ért változásokat talán kissé jobban, erőteljesebben kiemeltem volna.. Hiszen Ő az a karakter, aki igazán szenvedhet, aki a legtöbb megpróbáltatást éli át - és ki kell használni ezt a lehetőséget! Változtatni, megtörni kell, aztán újra felépíteni, újjáteremteni, megszülettetni...Ismét...

És még egy pozitív csalódás: Gergő alakja. Lylia úgy játszotta ki az Ő karakterében rejlő lehetőségeket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Tökéletes volt, megrázó, együttérző, szeretetteljes. 
Lylia! Még több ilyet! :)

Összességében véve azt kell mondjam: figyeljünk arra, ki az a Lylia Bloom! Ha nem hallottunk még róla, jegyezzük meg a nevét! Mert érdemes! Lehet, hogy még a karrierjének az elején áll, lehet, hogy még kezdőnek számít, lehet, hogy még követ el hibákat! De ki nem? Ki az, aki nem kezdte el valahol? 
Mindannyian a hibáinkból, a tapasztalatainkból tanulunk... Van, akinek többet kell, van, akinek kevesebbet! 

Lylia! Nagyon drukkolok Neked! Csak így tovább! Én nagyon hiszek Benned!

Köszönöm a bizalmadat és azt, hogy megosztottad velem a Történetet! Megtiszteltetés! :)



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates